Néhány közhely és remélhetőleg néhány kevésbé az, hogy Neked is sikerüljön, ha belevágsz:

A Kilimanjaro igazából könnyű hegy, de a csúcsnap nagyon hosszúra nyúlhat időben, távolságban és szintkülönbségben is. A sikerhez akaraterőre van szükséged elsősorban, a többi csak "jó ha van".

Készülj rá testben és lélekben: fuss, túrázz előtte sokat, viseld el a szenvedést. Mert szenvedni fogsz, abban biztos lehetsz.

Ha nem jártál még ilyen magasan: mindent vagy semmit alapon megpróbálhatod, ne aggódj.

Ne akard egyszerre megmászni a hegyet, mert az rémisztő lehet: oszd fel a távolságot kis részekre, mindig csak a kiválasztott szikláig akarj eljutni.

Legyen jól viselkedő ruházatod: életbevágó, hogy a legalsó réteg elszívja a testedről az izzadságot, a legfelső pedig kizárja a szelet.

Bírd a fájdalmat: a fejed után a lábaid is fájni fognak, bevizesedhetsz és rád törhet a hányás, hasmenés. Kicsi eséllyel, de ödémát kaphatsz, ami pont akkora baj, mint amilyennek hangzik.

Ha nem bírod a fájdalmat: egy aszpirin nem fog hatni, nem otthon vagy és nem másnapos, az adagolási útmutatót nem erre a helyzetre dolgozták ki.

Ha végképp nem megy: add fel, ne szenvedj maradandó sérülést. De leginkább ne add fel, mindig csak eggyel lépj még többet előre.

Egyél sok szénhidrátot, kerüld a fehérjedús ételeket! A tested úgysem tudja megemészteni ezen a magasságon és csak rosszul leszel tőle.

Vigyázz a szőlőcukorral: gyorsan hat, de rövid ideig, azonos időközönként célszerű pótolni.

Itt nem azért eszünk és iszunk mert élvezzük, hanem ahogy az autót, úgy magunkat is fel kell tölteni üzemanyaggal. Egyél akkor is ha nem ízlik –főleg levest- és inni folyamatosan igyál ha ébren vagy, de néha álmodban is (az oxigénhiányos levegőben felgyorsul a légzés, ezáltal sok vizet veszít a testünk és sűrűsödik a vérünk).

A csúcsnap nagyjából 7-8000 kcal energiát igényel, egy átlagos felnőtt férfi 4 nap alatt használ el ennyi energiát, így számolj!

Soha ne siess, kicsik a távolságok, semmi baj nem ér, ha esetleg tíz perccel később érsz be a táborba.

Végül pedig egy tudományosan is igazolt tény: a Kilimanjarot sikerrel megmászók közül minden hatodik agykárosodást szenved. (Mások szerint, ha valaki ekkora magasságra szeretne felkapaszkodni, ott eleve gondok lehetnek.)

Hajnali négykor kipattan a szemem az odabent fortyogó vulkántól -igazán példát vehetne a Kilimanjaro nyugalmáról- de minden erőmet latba vetve maradásra bírom a rohanva távozni szándékozó dolgokat, hátha spórolok így egy kis folyadékot a testemnek. Jól jöhet az még később, persze végül bő egy óra után megadom magam és két ugrással a fajanszon termek. Legalább lesz miből kigyógyulni otthon.

Szépen gyűlnek a pedánsan összepakolt hátizsákok, Eddie pedig árgus szemekkel figyeli, hogy Lajosék becsomagolják-e végül a kert tartozékát képező kismajmot is.

Kiszaladok még az árusok közé, pólót és festményt vásárolnék, olcsón és azonnal mert megy a gépünk. A helyi Picassonál -tényleg Pablo a neve, legalábbis a művész- találok egy számomra nagyon tetszetős festményt, mely maszáj harcosokat ábrázol, úgy ahogy a szomjúságtól hallucinálva láthatja őket az ember a szavannákon. Hozzácsapok még egy pólót, melyen egyetlen szó áll: mzungu. Roppant szellemes.

A délelőtt folyamán megittam három liter kólát folyadékpótlás és fertőtlenítés céljából, valamint meghúztam magam egy napernyő alatt, közel az illemhelyhez.

Indulásra készen áll az egész csapat, busz felpakolva, amikor én még lerohanom Eddie-t hogy azonnal szükségem lenne a szolgálati mosdó kulcsára, készségesen -és leginkább roppant fürgén- bocsájtja a rendelkezésemre, nem győzök hálálkodni. Eddie egyébként vicces figura, élete nagy részében tervezte a Kilimanjaro megmászását, csak fél a hidegtől, meg eleve túl laza hozzá, hiszen évek óta nem járt a közeli városban sem, eltölti a napokat ő szépen az óceán parton meg a bungalói közt. Megtanít nekem néhány szót szuahéliül, a mzungu-t (fehér ember) már autodidakta módon bemagoltam és előszeretettel emlegettem itt is.

Zanzibártól gyors búcsút veszünk és egy alig 20 perces repüléssel már landolunk is Dar-es-Salaam repterén, a tanzán fővárosban. (A repülési idő rövidsége miatt nem kaptunk mogyorót sem.) Amszterdamba tartó járatunk olyan sokára érkezik még, hogy nem engednek be a reptéri váróba: felhalmozzuk csomagjainkat és elkezdjük egymás zenelejátszói tartalmát hallgatni, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Többen beülnek egy étterembe és elkövetik az egyik legnagyobb hibát: ahányan vannak annyifélét rendelnek és a pincér lelkére kötik, hogy siessenek, mert nem sokára repülünk. Így aztán alig 2 órával az ételek elfogyasztása után változatos gyomor- és bélpanaszok törnek ki rajtuk, Pepe egész pontosan zöld színben játszik és érdeklődik, hogy a felszállás előtt lehet-e mosdóba menni a gépen, illetve tutira van-e egészségügyi zacskó minden ülésnél. Tanulság: ha a vendég siet, akkor a szakács is siet a hús átsütésével.

Európába tartva megnéztem egy horror filmet a gép médiatárából, ezen egész kellemesen rettegtem a sötét utastérben, meg bizonyára az ingerküszöböm is alacsonyabb lett az elmúlt két és fél hétben. Elvégzek még egy alapfokú mandarin nyelvtanfolyamot, mindezt éjjel háromkor valahol Afrika felett. Nyugtalan alvásból ébredek a fapapucsos fővárosban és ismét órákat kell várakozni a nemzeti légitársaságunk gépére, hogy hazaszállítson bennünket. Persze itt mindig elgondolkozok, hogy 8 órával korábban még Tanzániában volt hasmenésem, néhány plussz óra elteltével pedig már Budapesten leszek, nem is olyan nagyon régen ehhez hetekre volt még szükség.

Beszállva már nem ér készületlenül az újabb meglepetés: irány a pilótafülke! Az egész utat ott tölthetem el, jobb kaját kapok, mint a többiek, grátisz csokis sütivel! Pilótáink felemlegetik, hogy egyszer volt szerencséjük Zanzibáron Szilveszterezni: egy tök üres gépet kellett átrepülniük oda, eltölteni 4 napot egy öt csillagos szállodában, majd vissza, mindezt kiemelt fizetéssel. Talán még nem késő pályát módosítanom...

A Jászai Mari tér felett tréfásan megjegyzem, hogy nekem itt igazából már jó is lenne, de azt mondják nekik meg nem, mert rohadt sok papírt kéne kitölteniük amihez nincs kedvük, úgyhogy én is a végállomásig kell utazzak.

Vad gázkartologatás, gombnyomogatás és az ismerős koppanás jelzi: hazaértünk!

S hogy mit hoz majd a jövő? Ikaroszként török majd egyre feljebb és feljebb?

Ki tudja, az élet tele van meglepetésekkel...

Kora reggel –hogyhogy nem én már ébren voltam- elsétáltunk Szilveszterrel megnézni a visszatérő halászokat, miket sikerült zsákmányolniuk. Az apró lélekvesztők egy-két marlinnal gazdagodva futnak be, kézi erővel partra vontatják az állatokat ahol rögvest megkezdődik az alkudozás is rájuk. Kibicelünk, de ügyet sem vetnek a két mzungu-ra. Próbáljuk követni az eseményeket, szabályos árverés zajlik, végül a kameráink mögül szemléljük az eseményeket.

Reggeli után ismét hajózni indulunk, most egy másik atollba tennénk be békalábunkat. Egyik kísérőnk elég gyászosan fest, a szigetre érvén le is heveredik a bozótos árnyékába, viccelődve érdeklődünk hogyléte felöl: durva volt a tegnapi buli,mi? Á, nem, maláriás csak. Megrökönyödve szégyelljük el magunkat, el is oldalgunk inkább nézegetni a víz alá –én immár az UV szűrős túra aláöltözetet is magamon hagyom, valamint sűrűn kenem magam 50-es faktorú naptejjel. Az óceán itt sekélyebb, mint az előző atollnál és kicsit talán kevésbé látványos a felhozatala, de leginkább csak el vagyunk kényeztetve, az a mi bajunk. Machuék például ugyanannyit sütöttek ebédre, mint legutóbb, viszont most feleannyian vagyunk –a csapat másik fele a koktélozás mellett döntött- így ismét degeszre tömjük magunkat és bőségesen lakomáznak barátaink is. Szilveszternek ananászevés közben egy irtózatos reccsenéssel leszakad a hídja, 3 fogával együtt, azonnal lecsapok rá és megkérdem hogyér’ adja, Pepe pukkadozik a röhögéstől, Sly pedig hosszú sétára indul, fogaival a kezében. Visszafele kicsit hullámos az óceán, jócskán fröccsen arcunkba a hullámok taraja.

Este feszült pakolás, másnap délelőtt indulunk a reptérre és véget ér a téli vakáció. Többször is végigellenőrzök mindent, alaposan becsomagolom az egy üveg Kilimanjaro sört és a kis zacskó Konyagit, nehogy kiszabaduljon tartalmuk a hosszú út alatt. A búcsúvacsoránk jó három órásra nyúlik, végül egyszerűen elvesszük a pincértől a noteszlapjait és bemondásos alapon percek alatt összedobjuk a számla ellenértékét, megspórolva ezzel egy bő félórát. Másnap még miénk a délelőtt, de már este nekilátok elpakolni a precíz rendben tartott bungalónkból.

Babu és szegedi felesége jön értünk reggel, azt forgatják a fejükben, hogy elvisznek minket egy fűszerültetvényre, utána pedig Stone Town-ba nézelődni és bevacsorázni az „éjszakai piacon”. Kicsit még gyűröttnek érzem magam a leégéstől, de nem vészes. A buszozásba beleszundítok, jól esik a hűvösre tevés, ugyanis a szállásunk nem rendelkezik légkondicionálóval, így igazából aludni napkeltét követően lehet a legjobban, úgy egy másfél órán át a ház előtti priccsen. Utána visszajön a pára és az izzadás. Jómagam nem rajongok a fűszeres programért, de ritkán jár az ember Zanzibáron, nézzük hát mit kínálnak: banán, kókusz, kakaó, ananász, licsi, fahéj, passion fruit, óriás ananász-banán hibrid (persze nem így szólítják becsületesen, de elfelejtettem az igazi nevét, a fa törzsén képződik a termés, mert az ágak nem bírnák el. Elmondhatatlanul finom, mintha egy banán-ananász koktél lenne! Star fruit (ezt viccesen felragasztják a vállalkozó kedvű vagy nem elég gyorsan reagáló nézelődők homlokára)!

A gyümölcsös-fűszeres sétálgatás két órán át tartott és bevallom a felétől én már nyűgösködtem. Először is árnyékfolttól-árnyékfoltig –de nem árnyékszélig!- szaladgáltam, hogy a lángszóró jellegű napsugárzás ne fokozza a tegnapi sérüléseimet, másrészt pedig majd’ éhen vesztem, mindenhol sajtburgereket véltem felfedezni, aztán a délibáb szertefoszlása után még csalódottabb voltam persze. Meg éhesebb. A program végén mindent megkóstolhattunk és még a kézmosásunkra is ügyeltek! Utána következett természetesen a vásárlásai lehetőség, amit ímmel-ámmal mívelt csak a társaság, mivel helyi viszonyokhoz mérten heroinárban mérték a portékákat.

Újabb és rövid buszozást követően megérkezünk Freddy Mercury szülővárosába: Stone Town-ba! Az óváros az érdekes, a rabszolga- és minden egyébbel szolgáló piac, az erőd és a híres ajtók. Legjobban azonban a kis kifőzdék ragadják meg a képzeletemet. Hatalmas örömet szerzünk az egyik tulajdonosának ahogy elfoglaljuk az összes szabad asztalt, rendelünk egy rekesz üdítőt és étlapot követelünk. Néhány fogás szerepel csak az étlapon, szaftban úszó marhahúst rendelek, sült banánnal. A banán paprikás krumplinak néz ki és kifejezetten illik a húshoz, jól választottam. Egy újabb üdítő után szedelődzködni kezdünk, kívülről megnézzük a rabszolgapiacot és bevetjük magunkat az egyéb portékákkal foglalkozó piac sűrűjébe. Az árak a töredékei a fűszerültetvényen tapasztaltaknak, mindenhol mosolygós-tukmálós árusok és fejbevágó illatok. Különösen a nyílttéri hal- és húscsarnok okoz intenzív élményeket.

A hőség fullasztó, a helybéliek leginkább csak üldögélnek az árnyékban, pletykálkodnak és derűsen nézelődnek. A bazársorra érkezvén őrült hajszába kezdünk Szilveszterrel: bao játékot akarunk venni, de nem ám akármilyet, rendes fafaragást, nagyot, szépet és olcsót! Ehhez szükségünk van az összes bolt felmérésére, hogy be tudjuk lőni mi a reális ára egy számunkra is szimpatikus darabnak és nagyságrendileg mennyit lehet kapásból alkudni, illetve hol néznek komplett hülyének minket. Mindösszesen két óránk van ezt a zseniálisan fogyasztói tervet kivitelezni és megküzdeni a roppant makacsul zanzibári zenéket tartalmazó CD-ket áruló srácokkal. Megelégelve a lassan már kínossá váló házalást a Gróf ellentámadásba megy át: zenegépnek használja szegény zeneárusunkat és elénekelteti vele az összes számot a lemezről, majd odébbállunk. Eleinte még alaposan körülnézünk a boltokban, sok-sok szép portékát találunk és általánosságban a kiindulási árak sem hangzanak túl irreálisnak (főleg, hogy fejben azonnal elosztjuk kettővel), mindenhol kedvesen bánnak velünk és a dollárjainkkal. Egyik boltosunk bevisz egy igen exkluzív műhelybe, fix és igen magas árak vannak, számunkra megfizethetetlen, de az árú is olyan minőségű, amiért itthon százezreket kérnének el az afrikai témájú boltokban. Kigyönyörködjük magunkat és eloldalgunk, kifejezve sajnálatunkat, hogy sajnos egyik faragás sem fér bele a járatunkon érvényes súlykorlátozásba, a postát pedig nem szeretnénk megkockáztatni, nehogy megsérüljön. Az egyik üzletben kis híján megegyezünk, könnyű pozícióba vagyunk így, hogy kettőt is szeretnénk vásárolni a szuahéli táblás játékból. Végül tovább rallyzunk, mindhiába: ennél lejjebb már tényleg nem tudjuk tornázni az árakat, pedig tényleg mindent bevetettünk, a „sunday price”-tól a „very special price”-ig, de nem volt mit tenni, csak vásárolni! Belecsapunk hát egymás tenyerébe, választok még egy zsiráf jellegű fatálat is, ennek roppant megörül mindenki. Ilyenkor kell vigyázni, elkapja az embert a lendület és mindent összevásárol, ami csak megtetszik neki, elkezd lazábban alkudozni és ki tudja hova vezet ez! (Esetleg gazdasági válsághoz.) Pepébe botlunk, éppen fülbevalót nézeget, találok én is olyat, amit el tudnék képzelni otthon is:

- Barátom, ez mennyibe kerül?

- Tízezer schilling.

- Micsoda?! Viccelsz?

- Tízezer schilling, nagyon különleges! (itt képzeljünk el egy gyöngyökből fűzött fülbevalót, amiből hatvan darab, közel egyforma van a boltban és a maszáj falvakban filléres tétel)

- Adok érte ezret.

- Micsoda?! Nemnemnemnem, ez nagyon drága dolog, nézd csak meg a minőségét!

Végül háromezerért vettünk kettőt Pepével, a srác pedig a térdét csapkodta a röhögéstől, úgyhogy alighanem az általam ajánlott ezer schilling is túlzás lett volna. A kettőért.

A kijelölt találkozó helyen összegyűlik a csapat, mindenki eldicsekszik mit sikerült vennie és mennyiért, itt aztán többeknek eltűnik a mosoly az arcáról. Megcsodáljuk a naplementét és irány az éjszakai piac! Ínycsiklandó finomságok sülnek, grilleződnek, rotyognak a tűzön, itt aztán tényleg minden van ami szem-szájnak ingere! Alkohol természetesen nincs, hogyan venné az ki magát egy muszlin országban, van helyette frissen facsart cukornád, lime karikával, kis- és nagy adagban. Másnap hajnal fél ötkor tudatosult bennem, hogy miért javasolják az útikönyvek fogyasztásának a mellőzését, ellenben az íze (és az utóhatása is) az páratlan volt, leginkább a Mojito koktélhoz hasonlít. Nagyon hívogató a helyi pizza, persze nem az, de leginkább arra hasonlít: lepényszerű tésztára tesznek mindenféle vegyes feltétet és utána vagy összecsomagolják batyuvá, vagy tényleg pizzaszerűen sütik meg. Nyársra húzott kis- és közepes állatkák, egytálételek és a Némó nyomában komplett szereposztása kérhető grillen.

Engedek a csábításnak és nagyjából háromezer forintnyi schillingért választok egy kisebb tacskókat megszégyenítő méretű homárt, lángossal és üdítővel. Mennyei! Hatalmasnak bizonyul a jószág, körbekínálom, többen csípnek belőle, mások futva menekülnek el. Az ehhez hasonló étkek árképzése is érdekes –de semmiképp sem meglepő- az egyszeri halász kap érte 5 dollárt, én a piacon megvettem 15-ért, óceánparti és egyszerű étteremben 30, szállodában pedig 50 amerikai egység a tarifája, ugyanannak a balsorsú ollósnak.

Roppant hangulatos a sültszagú füstben, degeszre tömve lazítani Zanzibáron.

Reggelire Eddie omlettet kínál, van sima, sajtos és általa spanyolnak hívott, ami leginkább a zöldségesnek felel meg. Választhatunk ananász- és passion fruit lé között, esetleg a kettőt kombinálhatjuk is, mindhárom variáció lenyűgöző és persze egészen más, mint a hazai 12-25-50-100%-os „gyümölcslé”. A tucatszám gyümölcslébe fúló muslincákért nem számol felárat. A parton már készülődik kis vízi expedíciónk, Machu és két segítője felszerelést pakol ki azoknak, akik nem hoztak magukkal ilyesmit a tollkabát mellé.

Bepattanunk a bárkába és megkezdjük pöfögésünket az atoll irányába, a várható érkezési időre a fél órától két óráig bezárólag minden elhangzik. Út közben megcsodálunk egy ráját valamint egy meg nem nevezett dúsgazdag valakinek a privát szigetét, illetve felfedezzük, hogy kormányosunk nem csak a hajót irányítja, de serényen meri kifelé a fedélzetre beáramló vizet is. Megállunk az atoll közelében, és szép libasorban megkezdjük a vízreszállást, amikor is a hajó orránál állva észreveszek valamit a vízben: delfinek alig 15 méternyire! Nyomban ugrom egy bombát és feléjük tempózok, egy pillanatra lassít a raj, de nem bizonyulok elég érdekesnek, sajnos. Ezzel együtt olyan, mintha a Némó nyomában hősei közé kerültem volna: minden elképzelhető és elképzelhetetlen hal nyüzsög körülöttem, bármerre is nézek. Észreveszek egy gömbhalat és azonnal utánaeredek, hátha sikerül úgy ráhoznom a frászt, hogy gömbbé váljon. Számára sem tűnök valami fenyegetőnek, egykedvűen szemléli ahogy próbálom megbökni és mindvégig tartja az ahhoz szükséges minimális távolságot, hogy ne járjak sikerrel. Végül belenyúlok egy tengeri rózsába ami persze már nem rest megcsípni. A gömbhal megmenekült.

Lassan „idő van”: ideje felkeresni Machu embereit, akiket korábban kitettünk a part közelében egy másik szigeten, két jókora tonhal társaságában. Közben az egyenlítői napsugárzás is teszi a dolgát, kezdem furcsán érezni magam. A sekély víz miatt bárkánk nem tud kikötni a „kaja-szigeten”, derékig gázolunk a habokban, a grill illatát követve.

Roppant ínycsiklandozó látvány fogad bennünket: Machu emberei alaposan befűszerezték a tonhalakat, betekerték alufóliába és tűzön-parázson sütötték meg, hozzá hagymás salátát készítettek (elég keveset, sajnos). Az íze fantasztikus. Ebéd utáni programként lerohanunk egy, a zsákmányával békésen baktató halászt és agyonfényképezzük, amit csak néhány dollár ellenében tűr el.

Visszakapaszkodunk a bárkánkba és kényelmesen visszalötyögünk Nungwiba, amikor nem várt népszerűségre teszek szert: brutálisan leégett a lábszáram hátulja, a térdhajlatom, minden bíborszínű. De ez még semmi, amint leveszem a pólóm hangos röhögés tör ki, ugyanis Eszter csak a hátam felét kente be a naptejjel, másik felét nem, így a hátam fele rákvörös, a másik meg fehér. Sebaj, majd elmúlik.

Vacsorára a szokásos óceánból származó finomságok kerülnek az asztalunkra, a teljesen szokásosnak mondható két órás felszolgálási idővel. Eközben van aki elbóbiskol, mások kagylókat keresgélnek a homokban vagy rákokat kergetnek. Vacsora után kellemes rosszullét és szédülés tör rám, vélhetően a mértéktelenül fogyasztott UV sugárzás hatására, úgyhogy kimentem magam és befészkelem magam a moszkitóháló alá, enyhülést keresve.

Reggel most már minden mindegy alapon mindent bele reggelit csapok: friss gyümölcsök és azoknak facsart levei, kicsi rántotta, fehér babkonzerv pirítóssal és maláriagyógyszerrel (technikailag a gyógyszer a malária megelőzését szolgálja, utólagosan szedve csak a májunk leterhelésében segít a malária kórokozójának). A maláriát terjesztő szúnyog rosszul akklimatizálódik a nagyobb tengerszint feletti magassághoz, így eddig szükségtelen volt a tabletta szedése, illetve a legkülönfélébb, szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb mellékhatásai lehetségesek a készítmények. Ráadásul ez a jobbik és drágább drazséra jellemző (Malaron), az olcsóbb és régebbi anti-malária drog (Lariam) mellett maga a maláriás állapot sem tűnik olyan rémisztő alternatívának.

Most következzen egy rövid ismeretterjesztés az évente milliók halálát okozó apróságról, a maláriát okozó Plasmodium fajokról: a betegséget az Anopheles szúnyog nőstényei által terjesztett Plasmodium nembe tartozó kórokozók tehetők felelőssé. A világon a malária népbetegségnek számít, főleg trópusi vidékeken fordul elő. Évente kb. 350-500 millió megbetegedés történik, ezek közül a halálos kimenetelűek száma egymillió feletti, és csupán Afrikában 25% az éves halálozás az 5 éves kor alatti gyermekpopulációban. Ha egy nőstény Anopheles szúnyog maláriás embert csíp meg, a felszívott vérrel együtt kórokozók jutnak a szervezetébe, melyek mindenféle pajzánságot követően a szúnyog nyálmirigyében kötnek ki, illetve végső soron a szúnyog –és a malária- következő áldozatában. A szerencsétlen flótásnak a máját kezdik ki először az apró állatkák, majd pedig néhány hét után kilépnek a véráramba és befészkelik magukba a vörösvértestekbe. Itt további szaporodásba fognak, melynek végén szétrobban a pórul járt vörösvértest, ilyenkor kap a delikvens lázrohamot. Érdekesség, hogy a sarlósejtes vérszegénységben szenvedők rezisztensek a maláriára, így ezeken a vidékeken evolúciós előnnyé vált egy egyébként hátrányos tulajdonság.

Kiélvezve a bőséges reggelit utolsóként szaladok ki a hotelből, magamra aggatva az összes pakkomat, nehogy egy medence partján ragadjak az Indiai-óceán helyett, ám valamitől hiányérzetem támad: nincs itt a buszunk! Ez némi aggodalomra ad okot és persze Vincentéknek pont akkor kell késniük amikor egy repülőt kell elérnünk, a Kilimanjaro valószínűleg jobban megvárta volna dicsőséges megérkezésünket, ha 20 perccel később történik meg. (Azt hiszem sikerült jól megfogalmaznom egy alapvető különbséget a modern légiközlekedés és az ősi vulkánok között.) Amikor már kezdenénk kiszámolni, hogy hány taxiba fér be kis csapatunk, befut a buszunk is, vidám tülköléssel, bosszús arcunkat látva pedig kedélyes „hakuna matata my friend”-ezéssel.

Szép idő van, így vethetünk még néhány búcsúpillantást a messze magasan csillogó fehérségre –havazott az éjjel-, a Kilimanjaro havától. Megpróbálkozom a fényképezésével, persze én a busz bal oldalán ülök, a hegy pedig tőlünk jobbra helyezkedik el, így bonyolult, 4 dimenziós mozgással próbálom tartani magam, áthajolva másokon, míg végül egy helyi fekvőrendőr (ezt úgy kell elképzelni, hogy terepjáró nélkül kockázatos vállalkozás az áthaladás rajta) véget vet kérészéletű balerina karrieremnek: otthon majd elkérem valakitől a fotót.

Beszáguldunk a terminálra, búcsút veszünk tanzán barátainktól, majd némi sorban állás és papírozás után elfoglaljuk az aprócska várótermet, melyet banáncserjék és azokhoz illő klíma ural. Elbambulok a könyvesbolt kínálatát böngészve és nyargalhatok a többiek után a géphez. Igen, itt ilyen egyszerű a transzfer a váró műanyagszékeitől a repülő üléséig: kinyitják az üvegajtót és ráböknek a Precision Air (bizalomgerjesztő név!) turbolégcsavaros gépére: na, az ott a gép, abba kell beszállni!

Így aztán átbaktatunk a kifutópálya forró betonján és elfoglaljuk helyünket az abszolút kifogástalan szárnyas fémszivarban. Még azt is láthatjuk ahogy begyömöszölik a poggyászt a csomagtérbe. Az embernek van egy természetes ellenérzése ezekkel a kávédarálókkal szemben, ám kellemes a csalódás: ez a gép jóval nagyobb mint a nepáli „Indiana Jones díszlet” Dornier-ünk, így maga a repülés élménye semmivel sem különbözik az óriásgépek unalmától. Repülési időnk bő háromnegyed óra, frissítőnek mogyorót és kólát szolgálnak fel. Alighogy elmajszoljuk a rágcsálnivalót –közben elégedetten nyugtázom, hogy még mindig nincs hasmenésem a reggelitől- felbukkan a sziget, az Édenkert, Zanzibár! Közelebb érvén azonban valami nem stimmel: itt bizony elég komor felhőzet van, csak nem rossz az idő? De bizony az! Ahogy megrajzoljuk kötelező fékcsíkunkat a Fűszersziget  betonjára már zuhog is az eső, mit zuhog, trópusi vihar fogad bennünket. Igazi rutinnal ugrunk bele az esőálló öltözetünkbe –természetesen mindenki úgy pakolta a kézipoggyászát, hogy egy hirtelen jött zanzibári hegymászás, változó időjárás mellett se okozzon komolyabb fennakadást- és nekiállunk békésen megfőni a gépben. Némi kavarodás alakult ki ugyanis a reptéri dolgozók körében: jön értünk transzfer busz az eső miatt, mégsem jön, de hoznak esernyőt, várjunk. Végül úgy döntenek nem hoznak esernyőt sem, a szárazföldi minta fordítottja játszódik le: na, az ott a terminál, oda kell bemenni! Fülig érő szájjal galoppozunk be az épületbe, örökké nem eshet és mégiscsak a földi Paradicsomba érkeztünk meg, legalábbis az ígéretek szerint. Áttörünk a hordárok hadán és elkezdjük birtokba venni az újabb buszunkat, ami teljesen tiszta és légkondicionált. Persze az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is, gőzölgő párát és átizzadt ingeket hagyva maga után.

A zanzibári első benyomás nagyon lelkesítő: mintha a marrakeshi berber és arab bazárosokat kelet-afrikai bőrbe bujtatták és áthelyezték volna őket ebbe a trópusi környezetbe. Egy órát utazunk a sziget északi csücskéhez, Nungwiba, leparkolunk egy zsákutca végében, amit a helyiek vidám kis szemétlerakónak használnak. Érdekes az összkép a kókuszpálmákkal.

Házigazdánk, Eddie, hatalmas mosollyal tessékel minket befelé, mindenki elfoglalja a neki szimpatikus bungalót és nekiáll hőgutát kapni. Ágyainkon moszkítóháló, fürdőszobánkban angol wc, valamint hideg- meleg víz vár bennünket.

Előkerülnek a búvármaszkok, a túrabakancsok helyét pedig átveszik a tangapapucsok: irány az óceán! Az első látvány lélegzetelállító, minden bizonnyal bekerültünk a Bounty csoki reklámjába! Ebédelni kellene igazából, de a pálmafás Indiai-óceán nem egy olyan dolog aminek ellen lehet állni, így aztán egy rövid fürdőzés után ülünk be a legközelebbi étterembe, koktélokat és halat rendelünk.

Egyben ez az első találkozásunk a zanzibári élettempóval: jó másfél óra alatt azért elkészülnek az egytál ételek, amiket csak dicsérni lehet. Különleges ízvilágúak és nagyon ízletesek. Felavatom a búvárszemüveget és egyetlen egy darab kopoltyús élőlényt sem látok, így békés napnyugta nézésbe fogunk,  hevesen bizakodva, hogy nem égtem bíborszínűre ez alatt a kis idő alatt. Éttermesünk meginvitál minket estére is: a ma reggeli friss fogásból lehet választani egy roppant látványos pultból, közvetlenül a vízpartra kitett asztaloknál történő helyfoglalással és fáklyák általi megvilágítással. Több se kell nekünk, tisztálkodást követően –ami merőben fölösleges foglalatosság itt, gyakorlatilag a zuhany alatt is csurog az emberen az izzadtság- a fejlámpák fényében rohammal vesszük be a söntést. Valóban méretes halak meresztik ránk üveges szemüket egy érdekes csendélet kompozícióban, mindenki megtalálja itt a számítását. Az elkészítési idő minden eddigi rekordot megdönt (persze ezt minden itt töltött este után leírhatnám), de az élmény ismét páratlan. Igaz, közben a kényelmes karosszékben üldögélve, az óceán mormolását hallgatva, ástam a lábaimmal egy akkora lyukat, hogy dagálykor félő, hogy érezhetően csökkenni fog a térségben a vízállás. Másnapra izgalmas kirándulás szerveződik: Machu elvisz minket egy bárkával a közeli atollhoz kicsit nézelődni a víz alatt, ebédre pedig fűszeres tonhalat fog grillezni!

Kényelmes szunnyadás és esti gekkó-kergetés után izgatott ébredés: vajon miféle vadak teszik ma tiszteletüket objektívjeink előtt? Némi finnyáskodással vesszük át a napi élelmiszercsomagokat, bezzeg a luxus szafarizók igazi hamburgereket kapnak nem pedig epres kekszet meg instant muffint. Persze ilyenkor kellően kellemetlenül is érzi magát az ember, elvégre néhány országgal arrébb azt sem tudják mi azaz epres keksz, ráadásul vannak olyan elvetemültek akik szeretik is az epres kekszet.

Terepjáróba pattanunk és elsuhanunk a reggeli fényben a kelet-afrikai törésvonalat (Great Rift Valley) érintve, egyenesen bele a Ngorongoro kráterbe. Nevének eredete tisztázatlan és maszáj eredetű. Vannak a szokásos ilyen-olyan nagy harcosokról szól legendák, a vezetőnk szerint pedig ez csak egy egyszerű hangutánzó szó –ami igen gyakori a szuahéliben- és a marhák nyakában lévő hangkeltő eszközre, a kolompra és annak hangjára utal. (Rögtön többekben felmerül a kérdés: a sör vajon hogy lehet szuahéliül: cicc?) A park bejáratánál maszáj seftelők rohannak le minket, a legjobb üzleteket a már induló terepjárókból lehet kötni: mindegy, csak vegyük meg! Majd’ mindenki vásárol valamit, tényleg szépek a csecsebecsék.

De a lényeg mégis csak ezután jön, emiatt egy koronás daru, amott pedig oroszlánok.

Igen, oroszlánok! A hentespultra emlékeztető gnunak biztos kisebb volt pár órája az öröme, dehát ez a vadon. Különböző pózokban hevernek a magukat degeszre zabált nagymacskák, hátterükben hiénák várnak türelmesen a maradékra.

Sok-sok és leginkább mindenféle állat vesz körül minket, csordások és nem-csordások, orrszarvút azonban csak nagyon messziről pillantunk meg, de az ott határozottan egy rhino. De ez itt egy gnu!

Pihenőhelyre érkezvén két lehetőségünk van: vagy a kocsiban majszolunk vagy befutunk egy nagy fa alá és ott, különben a felettünk köröző sasok is törnek egy csücsköt az ebédünkből, vagy belőlünk.

Távozván a parkból egy igazi jutalomjáték következett, a falu bikája képében. Íme:

Moshi-ba tartván tiszteletünket tettük egy igazi faluban is, amit maszáj népek laktak és állítólag nem egy turistáknak épített díszlet, hanem ők tényleg. Mindenesetre ékszerek árusítására szolgáló pultok azért vannak. Csak a falu öregje, valamint annak asszonya és a többi asszony tartózkodik otthon, a férfiak hatják a marhákat vagy tucatszám utaznak egy terepjárón.

A tradicionális maszáj életforma nincs túlbonyolítva: a férfiak a marhákkal vannak, az asszonyok meg a gyerekekkel. Nősüléskor az asszonyság sárból tapaszt urának egy kis házikót és onnantól ott éldegélnek.

Étkezésre a jószágok vére és teje szolgál, ebből kevernek sűrű koktélt. Férfinek lenni kemény dolog (ott is), nem elég hogy megeheti az embert mindenféle vad és kilyukasztják a különböző cimpáit, 15-16 évesen metélik körül egy törzsi rituálé keretében. Ehhez képest az semmi, hogy Moshiban mi negyedszerre töltjük ki ugyanazokat a papírokat a szállodában. Gyors vacsora (sajtburger, mi más?!), majd hosszas és tudományos pakolás, elvégre a sok megerőltető nap után vár ránk az Indiai-óceán korallhomokja.

Ezen a napon -és a rákövetkezőn- felkerekedtünk és belevetettük magunkat mindenbe amit az Afrikai szavannák nyújtani tudnak: vadállatok, vadállatok és vadállatok! Természetesen ez is egy több órás dzsippes száguldozással kezdődött a kempinghelyünkre, ahol rögtön egy meglepetés várt minket: véletlenül bungalókba szállásoltak el minket sátrak helyett, de ha már így alakult, legyen is így. Nem volt kifogásunk.Lemálházás után siettünk tovább a Manyara-tavi nemzeti parkhoz. Útközben számtalan banánárust figyeltünk meg, akik kerékpárjukon egyensúlyozták a náluknál jóval nagyobb banánfürtöket. Megfigyeltük a maszáj piacot is, ahol marhák cserélnek gazdát, illetve a maszáj emberek beszerzik azt, amire szükségük lehet a falvaikban.

A nemzeti park bejáratánál sofőrjeink eltűnnek elintézni a belépőket, mi addig a kapu körül kialakított információs pultnál nézelődünk, legizgalmasabbnak az angol vajas keksz ígérkezik. Előkerülnek embereink és belevágunk a szafariba! Keresztül-kasul bejárjuk a parkot, töméntelen állatot megcsodálva: majmok (selyem és "blue" kiadásban), kaffer bivaly (magányos, leharcolt), impala (csordában), zsiráfok (fekve is, a nyakát ilyenkor is felfelé tartja, különben agyvérzést kapna), zebrák (csoportosan és egyénileg), marabuk (akiket mindig mar a bú), vízilovak (rengetegen, rózsaszínen) és végül: elefántok (kicsi, nagy, papa, mama) !

A vízilovaknál megcsodálunk egy amerikait (mármint turistát) teljes kamuflázsban, panama kalapban, melyről moszkító háló lóg le. Mindezek mellé szandálban van, mezítláb.

A park este hatkor zár, a kivezető útra térünk amikoris egy jelentős elefánt-csorda állja el az utat a kifelé igyekvő terepjárók (alapvetően két típus uralkodik, a Toyota Land Cruiser-e és a Land Rover Defender-e, sofőrünk szerint a Toyota sokkal jobb, mert soha nem romlik el és amikor elromlik, akkor olcsóbb hozzá az alkatrész.) elől! Egy jó darabig nézzük egymást, kattognak a fényképező gépek, majd hirtelen a csorda megriad valamitől és trombitálások közepette nyíl egyenesen befordulnak a bozótosba, csak az ágak recsegése hallatszik ahogy eltűnik a növényzet a lavórnyi talpak alatt.

A park védjegyének számító, fákon heverésző oroszlánokat mi sem láttuk, valószínűleg azok a képek még régebben készülhettek.

Kempingünkben méltatlankodunk kicsit a vacsorán, úgy látszik Matthew-ék úgy gondolják a fehér ember csak a hegyen bír jó étvággyal, de azért sikerül némi repetát kisajtolni belőlük. Na persze nem szó szerint. Holnap irány a Ngorongoro-kráter, ott talán tényleg láthatunk majd oroszlánokat!

Az utolsó -ahogy azt elképzeltem- korai kelés, immál-ámmal összeturkált reggeli (senkinek se volt már kedve az egyébként sem világklasszis filteres Kilimanjaro teából meginni még néhány bögrével, elvégre már nincs mihez akklimatizálódnunk) és alapos összepakolás után meghallgatjuk helyi csapatunk előadásában a Kilimanjaro dalt. Jópofa és egyben azt jelzi: vége van. 1300m szint vár még ránk lefelé, át a meseszép köderdőn. Gyors tempóban és kilométerekre egymástól vágtatunk lefelé, készítünk még egy vicces csoportképet és továbbra is agyon fényképezzük a burjánzó vegetációt, néha még látszik a havas csúcs is.

Egy darabon Jánosék szórakoztató történeteit hallgatom a mezőgazdasági szférából, később Szilveszterrel beszélgetünk a jövőről, magasra törő álmokat szövünk, a hotelünk által gyártott hamburgerről fantáziálunk és meghív egy privát túrára Dél-Marokkóba, amire abszolút nincs lehetőségem, de kicsit azért eljátszom a gondolattal. Hirtelen kiszélesedik az út, teherautók parkolnak előttünk, megérkeztünk! Visszaértünk a Machame kapuhoz, hitelesítik a csúcs elérését és megkezdődik a pólókra való alkudozás. Bevásárolok egy felvarrót és egy pólót, előbbit máshol nem lehet kapni, utóbbi pedig mindenhol olcsóbb, a későbbi tapasztalatok szerint. Faragott maszáj tőrt is kínálnak eladásra, Tamás vesz egyet 20 dollárért, felére alkudva. Szép lassan mindenki leszállingózik a hegyről, megkezdődik a busz felmálházása, teherhordóink vigyorogva állnak sorban mellette. Eleinte nem tudjuk mire vélni, aztán leesik a tantusz, hogy a hivatalos bér, a hivatalos borravaló után kellene még adni egy kis nem-hivatalos borravalót is. El vannak kényeztetve. A földúton zötyögve kiadunk az út mellett ácsorgó gyerekeknek egy jó adag megmaradt cukorkát, csokit, nasikat. Róbert kezembe nyom egy zacskó szőlőcukrot, egy vigyorgó gyerkőc markába nyomom aki boldogan elszalad vele. Robi kétségbeesve kiabál, ugyanis a zacskóban volt a táskáját védő tengerész zsák lakatjának a kulcsa is... szerencsére a kulcsot nem nyelik le, hanem tovább mosolyogva beadják a buszba, elmúlik az ijedtség. Egy rövidebb úton bő fél óra alatt meg is érkezünk Moshiba, kedvenc hotelünkhöz, ahol harmadszor is kitöltjük a bejelentkezéshez szükséges papírokat. Szobatársamat illeti meg az első fürdés joga, így én bevetem magam a bár teraszára és a két üveg kóla mellé megrendelem a várva várt helyi hamburgert. A medence körül -mert ez egy ilyen menő hely ám!- egy nagy csoport hollandnak tűnő leányzó napozik és pancsol, egyszem vékonydongájú srác társaságában. Olyan mintha máris szafarin lennénk.

Amilyen sokára érkezik meg a főételem, olyan gyorsan tüntetem el, majd nagy nehezen felvonszolom magam a szobánkba és magamra engedem a zuhany hideg vizét. Tíz napja vagyunk itt és ez lesz a második fürdésem. Amerikai turista jelmezbe bújok és betaxizunk Moshiba, vásárolgatni, nézelődni. A kiérkező elfogadhatóan kinéző Toyota taxi sofőrjétől megérdeklődjük gondot jelentene-e, ha öten is beülnénk hozzá. Egyáltalán nem érti miről beszélünk-nem nyelvi okokból- és lelkesen beterel minket a járműbe. Az első körforgalomnál jön a felfedezés: na fék az aztán csak dísznek van az autóban, fülsiketítő csikorgással és utasként is jól érezhető balra húzással lelassítunk végül. Ilyen izgalmas kocsikázás után érkezünk meg az internet kávézóhoz.

Azonnal lerohannak a legkülönbözőbb árusok, egyikőjük kellően erőszakos velünk és a konkurenciával is, meg ő ott volt már a Machame kapunál is, így végül az ő boltjában kötünk ki. Közben persze megígérem egy magát roppant szerencsétlennek lefestő kofának, hogy később benézek hozzá is. Hosszas tanakodás -és a szokásos vásári dumák meghallgatása után (ezeket én magam festem gepárdbőrre elefántszőr ecsettel, mindenre a vak üknagyapám tanított meg és különben is kilenc gyermekem van)- kiválasztok egy igen tetszetős festményt, mely maszájok egy csoportját ábrázolja a lemenő afrikai Nap fényében és egy pólót. Mondanak rá egy olyan árat amitől majdnem kirobban belőlem a nevetés és egyben elátkozom észak-amerikai gúnyámat, végül megegyezünk 30.000 schillingben. Megkérdezem és természetesen fizethetek dollárban is ha szeretnék, akkor az 30 dollár az ilyenkor szokásos konverzió szerint. Felvetem, hogy a dollárt nem pont így váltják hivatalosan, úgyhogy akkor én mégis inkább adnék 30.000 schillinget. Nem, nem, adjak inkább 30 dollárt. Szót szó követett, végül dollárban fizettem, de tudtam, hogy igen drágán vettem meg a portékát, függetlenül az átváltástól. (Egyébként 1 USD az 1300 TSH, így az akkori HUF árfolyam szerint kb. héttel kellett osztani a helyi árakat, hogy forintosítottat kapjunk. Trükkösebb helyeken a eurot is megpróbálják 1:1000 arányban váltani, ami a valóságban 1:1600 körül mozgott) Robival benéztünk a szegény ember boltjába is -aki természetesen messze nem volt olyan balszerencsés- itt némi kelletlen és kényelmetlen alkudozás után vettem egy CD-t és egy karkötőt, ezek szintén egészen mesébe illő árakról indultak, Robi pedig megvette a fél boltot, így a szegény ember jól megkopasztott minket a végére. Összefutunk a többiekkel, ők nagyon csinos és jópofa teacsomagokat vettek az internet kávézóban, jó drágán, de ott nincs alkudozás. Az úton sétálva nagyjából mindent megpróbálnak eladni nekünk, Szilveszter vesz egy DVD-t amin vagy 20 rajzfilm van, néhányan kemény valutáért igen jó és részletes térképekkel gazdagodnak. A Kilimanjarot sajnos eltakarja a felhőréteg. Mellém szegődik egy srác és a táskájából lelkesen elkezdi mutogatni a Machame kapunál már látott maszáj tőröket. Megmondom neki, hogy semmi szükségem rá, mindegy milyen árat mondd, a húsz dollár meg végképp vicc. Ennek az lesz a vége, hogy vásárolok öt darab tőrt a húsz dollárért. (Emlékezzünk, Tamás negyvenről alkudott le egy darabot húszra.) A sikerélmény teljes, már csak azt nem tudom mi a fenét kezdek ennyi késsel. Talán megpróbálom eladni a többieknek darabját egy huszasért...

Hazaérkezés után könnyű és civilizált vacsora, sör-bor, és az oklevelek ünnepélyes átadása-átvétele. Befut értünk Vincent és a buli járat, egy szép korban lévő mikrobusz, oldalán szivárványszínű mintákkal. A beltér is igazi élmény, tigris mintás kárpit a falon és a plafonon, kiszakadt bőrülések és linóleum, csupasz villanykörték. Bezsúfolódunk és irány a dizsi! Helyi barátaink megkínálnak a tanzán különlegességgel, mely a szlogen szerint több, mint egy ital: Konyagi! Valóban különleges, arcszeszre emlékeztető ízvilágú zacskós (!) gin-ről van szó.

Néhányukat beengedik belépő nélkül is, néhányuknak összedobjuk a jegy árát. A disco akár Budapesten is lehetne, a dizájnból semmi nem utal arra, hogy Afrikában vagyunk. Az árak igen borsosak, illetve gyakran nehézségekkel tarkított, hogy az ember mire is vágyik. Vincenték fél óra után már a sakál részegség szintjét kezdik elérni, nyilván egyáltalán nem szoktak inni, nem is bírják, de ha mégis adódik rá lehetőség akkor nem ismerik a határokat. Mindenesetre gyorsan eldöntjük, hogy innentől nem hívjuk meg őket csak ásványvízre.  A zene igazi MTV hip-hop, birtokba vesszük a táncparkettet és nem vallunk szégyent az erős helyi mezőnyben sem. Felbukannak az 50 és 100 dolláros lányok is, kihívó ruhában és valóban gyönyörűen, de ennél mindenkinek sokkal többet ér az élete. (Tanzániában a HIV fertőzöttség 3 és 44% között van, a vizsgált népcsoporttól függően.) Egyik új barátunk a Kilimanjaroról fura gesztusokkal mutogat a szakállamra, teljesen transzba esik tőle -meg a zacsis gintől- egy idő után már én mutogatom neki arcszőrzetemet, remekül elszórakozunk ezzel. Egyik teherhordónkat kidobják, Janitól pedig Kinga elszedi a maradék pénzét, mert ő már rocksztárként tekereg a rúdon, egy európai lány pedig távozik egy jó erős feketével.  Az éjszaka közepe felé néhányan szedelődzködnek, én is velük tartok és egy hét után jólesően nyúlok végig az ágyon.

Számomra is meglepő módon hamar elalszom, látszólag tudomást sem véve az izgalomról és a nagy magasságról, hidegről. Robi ismét magára rétegzi mobil szekrénye tartalmát. Ébresztő gondosan beállítva fél tizenkettőre, bízom benne, hogy most csipogni is fog, vagy ha nem, csak nem hagynak itt kényelmesen átaludni a csúcstámadást. Félelmem alaptalannak bizonyult, még az ébresztőt is megelőzve Matthew csap zajt a sátor ponyváján, itt az idő! Nem ez életem leggyorsabb felöltözése, de minden bizonnyal a legátgondoltabbak között van. Közvetlenül a bőrömre felkerül a -megfelelő intenzitású mozgás esetén- -30 fokig hőzáró aláöltözet, fölé egy polár-softshell keverék pulcsi kerül, kívülről pedig a Monte Rosa-n is bizonyított héjkabát ölel át. Símaszk tartalékba, alpin kesztyű viszont azonnal a kézre. Feltépem kuckónk ajtaját, nyomban besüvít a jeges szél és arcomra fagyasztja a mosolyt. Átcammogás az étkező sátorba, mindenfelé apró fénypontok sürgölődnek. Magamba erőltetek 4-5 darab cukros kekszet és 2 bögre teát, felmarkolom a termoszomat a forró vízzel, éjfél van, sorakozó! Igazi expedíciós hangulat, sötét éjjel , farkasordító hideg, a világ egy barátságtalan szegletében vacogunk és persze néhány csapattag nincsen készen időre. Várunk csak várunk, lassan áthatol a levegő kevés celsiusa az összes rétegemen és fázni kezdek, mint talán még soha. A vezetőink leszámolják a létszámot, mindenkinek mondania kell a nevét is a mellettük való elhaladáskor, próbálják minimalizálni annak az esélyét, hogy elveszítsenek valakit. Nagyságrendileg hat óra van napkeltéig, nem tudom mire vállalkoztam. Elindulunk!

Az egész országra jellemző lassú, kimért léptekkel -pole, pole, mondogatják fekete arcú barátaink- haladunk felfelé egy őrült meredek és éjszakába vesző kaptatón. Lassan kirürül minden az elmémből, álomszerűvé válik a Kilimanjaro csúcsára vezető út. Tudatában vagyok annak, hogy sokkal hidegebb van, mint számítottam rá előzőleg, nem hat rám túl pozitívan az sem, amikor kiderül, hogy 200 méterrel lejjebb vagyunk, mint ahogy a gyaloglásunk alapján saccoltam. Valamikor félút körül Jani megegyezik Tamással, hogy ezentúl minden, a GPS szerinti száz méter szintemelkedést hangosan beleüvölt a sötétbe, így mindannyian tudni fogjuk, hogy hányadán állunk. A ritka és fagyos levegő ingerelni kezdi légutaimat, görcsösen köhögni és mantrázni kezdek. Érzem, ahogy felmelegít, csillapítja zihálásom és rendíthetetlenül megyek felfelé. Időnként pihenőt tartunk, elképzelésem sincs arról, hogy milyen időközönként. Teám rohamosan hűl a termosz ellenére, marékszám tömöm a szőlőcukrot. Az egyik ilyen szusszanás alkalmával nem mondom meg mit csináltam, de magassági rekordot állítottam be vele alighanem, 5471m-en. Ekkor fedezem fel, hogy a védő héjkabátomat kívülről egybefüggő jég borítja és recsegve törik le róla ahogy matatok a zsebeiben. Felveszem a símaszkot és ha lehet a sapkát is még jobban a fejemre húzom. Ilyen amikor nincs hideg, se erős szél. 

A Napnak még nyoma sincs, egy angol csapat folyamatosan feltart minket elképesztően lassú csoszogásukkal, többeken a teljes áthűlés jelei mutatkoznak és a pokolba kívánják a csigaként se mozgó szigetlakókat. Vezetőink éneklésbe kezdenek, így űzve el szemünkről a kimerültség álmát. Időnként bekapcsolódom a kurjongatásba, nem zavartatom magam igen gyenge szuahélim miatt. Kettőnknél kijátssza a hányás kártyát a Hegy. Folyamatosan a fülemben cseng Eminem örökzöld slágerének egy sora: "Success is my only motherfucking option, failure's not" (A siker az egyetlen kib_szott lehetőségem, a kudarc nem.), ez, és egy napfényes álomkép az, melyek végén ott találom magam a Stella pontnál, 5730m-en. Itt vége a meredek emelkedőnek, túl vagyok a nehezén. Vigyorogva előhúzom a termoszom: egy darab jéggé van fagyva benne a tea, egészségemre! Nem túl bíztató kilátások, ez azt jelenti, hogy lefelé teljesen dehidratálódni fogok. Többször is felajánlják a csapatunkkal a csúcsra is velünk tartó teherhordók, hogy viszik a táskámat -mint többekét- nevetve hárítom el ajánlkozásukat, nem olyan fából faragtak engem. Egy óriási szikla oltalmában keresünk menedéket az időjárás elől, de hiába, nem fogja fel a szelet. Tíz perc után muszáj tovább mennünk, ráadásul kisebb csoda történik: feljön a Nap!

Leszakadok kis menetoszlopunktól, összeszerelem a fejkamerát, előhalászom az akkumulátorokat a belső zsebemből, órám is itt utazott, -3 fokot olvasok le róla. Beér Szilveszter, aki a meglehetősen rossz bőrben lévő Istvánt terelgeti felfelé. Eszünket vesztjük és össze-vissza pózolva fényképezzük egymást, a Napot, a színeket. Néhány kép után keményre fagynak a jobb kezem ujjai, ballal vissza segítem rá a vastag kesztyűt. Folyik az orrom, de nem érdekel, ami lecsöpög úgyis azonnal apró gyöngyökként fagy rám, le kell csak törnöm őket. Slynak keményre fagy az arcát védő kendője. Nem túl szívélyes fogadtatás ez a Kibo csúcsgerincétől, de elnézzük neki. Közeledve célunkhoz többen majdhogynem rohannak velem szembe, egy percet sem töltenek fenn, menekülnek a Kili mélyhűtése elől. Állítólag eltelik egy óra is, mire belekapaszkodok az Uhuru peak-et jelző táblába és leolvasom az azon álló feliratot: 5895m! MEGCSINÁLTAM!

István közeledik, három-négy lépésenként botjaira támaszkodva pihen, kívülről szemlélve az összeesés határán van. Ketten hangosan számoljuk vissza neki a csúcshoz vezető út utolsó tíz méterét, felér ő is, de készen van, Vincent gondjaira bízzuk. Előhalászom a vaníliás karikát amit elhoztam idáig, őrültnek néznek és káprázatnak a kekszet. Végül inkább elindulunk lefelé, senkinek sincs kedve kekszet majszolni úgy, hogy az ujjai elfagyását kockáztassa vele.

Visszafelé rossz helyen fordulok neki a meredek hamulejtőnek a Stella pont után, ezzel a csapat háromnegyedét behúzom a csőbe, mi a sokkal hosszabb úton ereszkedünk le. Nem nagyon fékezem magam, porfelhőt verve ugrálok, kocogok lefelé. Időről-időre persze lerogyok egy sziklára és kifújom magam, erőm végén járok. 5000m környékén elküldöm a sikerről tudósító sms-eket -valaki árulja el, mitől van itt térerő?!- mostanra otthon is majd' reggel 8 körül jár. A táborba érve ismét a már a Meruról jól ismert instant narancslé vár, lehajtom az egészet, hátamat egy kőnek támasztom és nézem ahogy a szétszakadozott csapatunk visszatér Afrika tetejéről. Halántékomon valószínűtlenül kidagadnak az erek, a kevés folyadék megteszi hatását. Harapok valamit, lajhár módjára bevonszolom magam a sátorba, lerúgom bakancsom és kezdetét veszi az egy órás regeneráció, innen ugyanis le kell még mennünk 3100m-re, a Mweka táborba. Ez az igazi feketeleves, inkább már a fáradtságtól, de még mindig fázva, motiváció nélkül, az erősödő szél által kavart porban menetelni lefelé. Találkozunk egy középkorú amerika hölgyekből álló csoporttal, mosolyogva kérdezgetik: "na milyen volt odafenn?" "Gyönyörű, abszolút megérte, de nagyon-nagyon-nagyon hideg volt". Mosolyuk lelohad. 4200m körül rábukkanunk egy szétrozsdásodott kerekes hordágyra az út mellett, a Kili újabb misztikus rejtélye marad, hogy ez hogyan kerülhetett oda. Nincs már kedvem beszélgetni, hallgatom csak a ciki mp3 lejátszóm tartalmát és hol gyorsan, hol lemaradozva baktatok lefelé. Lassan megjelennek az első cserjék, ezzel együtt az ösvény sziklássá és igen gáncsoskodóssá változik, Kinga nagyot esik és kiszakad az új nadrágja. Nagyjából ez az a szint ahonnan már egyáltalán nem akaródzik tovább mennünk, zsörtölődve sem. Persze miután kinyafogtuk magunkat ismét felkerekedünk, kár lenne kihagyni a később sarassá váló utat, mely roppant síkos is egyben. A mögöttem jövő teherhordónk megpróbál elkapni miközben fenekemre huppanok, 100 méter után cserélünk. Óriási megkönnyebülés amikor végre szemünk elé tárul a tábor apró fabódéja és a színes sátorerdő. Vásárolok két üveg kólát (itt már van!), kivetkőzöm az összes felszerelésemből, lezuhanyzom (tehát ledörszölöm magam nedves babakendővel), becsúszom az ágyba és egyszerűen csak úgy maradok másfél órára, nyitott szemmel bámulva a hálózsák szövetét. Meglesem, délután négy óra múlt kicsivel, éjfélkor indultunk neki a csúcsnak és tettünk meg összesen kb. 4100m szintet (4620-5895-3100). Nevetgélős, de inkább csendes vacsora, este hét körül már mindenki hortyog a sátrában. Én sem teszek másképp.

A mai reggelen már nem babra ment a játék: begyömöszöltem a nappali ruházatot magam mellé a zsákba és reméltem, hogy hamarabb melegszik be, mint ahogy én hűlök tőle ki. Villámgyors öltözés és galoppozás a zabkásához. A mai etap az utolsó a csúcstámadás előtt, átkelünk a Barranco-falon és 4620m-en táborozunk le. Terveink szerint legkésőbb éjfélkor indulunk Afrika tetejére, napkelte körül érjük el a Stella pontot 5740m-en, és onnan egy óra alatt a csúcsot. Szép kilátások. Az előző csoportot hóvihar várta éjfélkor és a kétharmaduk hányt is a felfelé vezető úton, egyikőjüket még vállon is veregette egy angol utazó: ne aggódj barátom, ez teljesen normális itt. Hallottam sikeres leánykérésről is, ahol a boldogító igent pecsételte meg egy alapos taccsolás. (Az egész Kilimanjarora jellemző, hogy kicsik a napi távolságok és nagyok a szintemelkedések, 5000m felett pedig már semmi sem úgy működik ahogy kellene. Egyetlen rohammal közelítve a hatezret okozhat tréfás meglepetéseket, az emberi test hajlamos kiüríteni belei tartalmát, vagy így, vagy úgy, leginkább gyorsan.)

Fél óra után ott állunk a fal tövében és csak pislogunk fel rá, izgalmasnak ígérkezik! Természetesen nem függőlegesen szaladunk neki, szerpentinszerű cikk-cakk vonalban kapaszkodunk fel rá. Sok helyen kell a kezünket is használni, teherhordóink atlétaként egyensúlyoznak a sok kilós rizses zsákokkal.

Bő egy óra alatt felkapaszkodunk rajta, energiazselé és sok folyadék fogyasztása. Messze alattunk látszik a dzsungel, éles határral ér véget valahol 3000m körül. A gerincről már látszik a messziben a mai célunk, közelinek tűnik, de három órányi gyaloglásba telik odaérnünk.

Mint minden sátorhelyen így itt is regisztráljuk magunkat egyesével, vásárolok egy 3 decis kólát 3 dollárért, kemény valuta lett a fémdobozos üdítő. Elbotorkálok a sátorhoz, bedobálom a dolgaimat és szomorúan konstatálom, hogy az illemhely felfelé van a nappalimtól, úgy döntök elkalandozok egy szabadtéri mosdóba, egy nagyobb szikla mögé, ahová tökéletesen rálátni, dehát mostmár mindegy. Tamás rátalál egy igazi, nyílt toalettre, szerencsére bakancsban volt.

Csúcstámadáshoz szükséges felszerelés összeállítása, akkumulátorok belső zsebbe helyezése. Óra is oda kerül, mert az előző esti fagyban már azt jelezte, hogy cseréljek benn elemet. Energiazselé és energiaszelet szintén belülre, hátha nem fagynak meg. Legmelegebb -a gyártó szerint!- új-zélandi gyapjú zokni üzembe helyezése, minden többszöri végiggondolása. Vincent előrejelzése szerint nem lesz különösebben hideg, de egy kis szél előfordulhat. Kíváncsian várom, mit jelent az ő olvasatában a "különösebben" és a "kis szél". Még egy utolsó pillantás a sátor ajtajából a lenyugvó Nap által megfestett Mawenzi 5149m-es csúcsára, lámpaoltás, alig öt óra múlva ébresztő és kezdetét veszi a magammal folytatott küzdelem amiért idáig jöttem.

Vacogós ébredés, elfelejtettem sapkát húzni éjjelre, így végig a kapucnit hajkurásztam. Robi nagyjából magára rétegezte a táskája teljes tartalmát. Étkezősátorban szorosan ülünk, mindkét bejáratát becipzározzuk a földig, itt bizony hideg van, bizakodva szorongatjuk markunkban a teás bögrénket. Megérkezik a zabkása, cukor és kakaó belekanalazása, elkeverése, behabzsolása, majd ugyanez még egyszer. Úgy tűnik a magasságra immúnis lettem itt Afrikában, úgy alszom mint a bunda, folyton éhes vagyok és a halántékomon lévő ér, melyet hegyi betegség jelzőként használok, sem rendetlenkedik. Mások itt az esték, mint Nepálban, vacsora után rövid társalgás majd mindenki bevackolja magát a sátor magányába, egy-kettőre elalvás, reggel hétkor ébresztő. Kísérletezem az esti olvasással, de néhány oldal után rendszerint elterelődnek a gondolataim, majd elálmosodom és kikapcsolom a fejlámpát.

Mai tervünk az, hogy felgyaloglunk a Lávatorony ölébe, 4600m körülre, majd leereszkedünk a másik oldalán a Karanga-völgybe és 3900m környékén verünk sátrat, a Barranco-fal árnyékában. Alaposan beöltözve vágunk neki, de hamarosan rohamos vetkőzés veszi kezdetét, a mozgástól és a tűző Naptól kimelegszünk, a fagyot hozó felhőréteg is alattunk van. (Napi rutin szerint reggel gyönyörűen süt a Nap és messzire ellátni, ebédre bekebelez minket a felhőzet, délutánra pedig jön a csapadék, ha jön, mindenesetre látótávolság ilyenkor már nincs sok.) Folyamatosan fogyasztom a szőlőcukrot és a pocsék ízű fertőtlenített vizet, lehet ez is közrejátszik abban, hogy nem érzem különösebben megerőltetőnek az eddigieket, kivéve persze a Meru csúcstámadását. Meg az otthoni jól kitalált edzésterv, kemény vagyok, na. A kezdeti strandidő alaposan megtréfál minket, mire a Lávatoronyhoz érünk és nekikezdünk az elemózsiás dobozaink tartalmának: esik a hó! Apró illemhelyek -budik- vannak alrébb, néhány szikla takarásában, expedíciót indítok a felkeresésükre. Hopp, az első "csurig" van! A másodikkal már óvatosabb vagyok, távlövészettel oldom meg a dolgot, egészen jól célzok, bár tévében még nem szerepelhetnék vele. Elemózsiám húsosabb részét ismét elosztogatom, a dobozos mangólé nagyon finom!

Lefelé menet ki-kibukkan a Kibo gleccsere, nagyon közelinek tűnik már. A Karanga-völgybe érve egyre nagyobb számban bukkannak fel a Kilimanjaro titokzatos növényei, lobéliák és szeneciók, ezek szintén csak itt élnek meg. Egy szenecióligetben állítjuk fel sátrainkat, olyan a táj, hogyha hirtelen előrohanna a ködből egy Tyrannussaurus Rex, meg sem lepődnénk.

A budiknak nincs ajtaja, egészen új oldaláról ismerjük meg egymást. Szert teszek egy középkorú, kanadai hölgyismerősre a világot jelentő deszkákon egyensúlyozva. A helyiek sajátos módszerrel használják ezeket a pottyantósokat: a dolgok biztosan a budin belülre kerülnek, de arra nincs garancia, hogy a lyuknak akárcsak a közelébe. Hágóvas, bakancs, kamásli az ajánlott felszerelés mellékhelyiségbe indulván. Délutáni mulatságként megkergetünk egy igazi afrikai madarat, kékes színben pompázik és két hosszú farktolla messzire túlnyúlik a madár testén, sajnos nem tudom mi a neve és eddig nem sikerült megtalálnom se. Végeredményként sikerül pár életlen képet készítenem róla a lobéliákon, elégedetten legeltetem szemem a botanikus kertbe illő növénycsoportokon.

Napnyugta után eltünnek a felhők és láthatóvá válik a teljes Barranco-fal, melyen holnap át kell kelnünk valahogy. Éjjelre sál-sapka-hálózsák, mézédes álmok.

Reggeli ébredés kellemes 10 fok körüli hőmérsékletben, alsónadrágban aludtam és össze se húztam a zsákomat. Lássuk milyen finomsággal várnak az étkező sátorban! Tejes zabkása van és rántottának látszó tojás. Jól megcukrozom a kását és szedek belőle még egy tányérral, leöblítem egy bögre teával. Meglesem a konyhai személyzet hogyan mosogat: egy kis lavór vízben elöblögetnek mindent, aztán lecsöpögtetik és kész is. Úgy tűnik elkeverték a műanyag palackomat a teherhordók, így nem lesz vizem útközbenre. Kezdem latolgatni a flakon kunyerálási esélyeimet amikor Matthew előkerül a frissen forralt (langyosított) vizemmel, hálásan megköszönöm, beledobom a fertőtlenítő tablettát, felszerelkezem és elindulok a mai 900m szintemelkedésre. A lombos fák szintjét már teljesen magunk mögött hagyjuk, cserjék, rohanó felhők és fehér nyakú hollók követnek az úton.

Hozzányúlok az aranytartalékhoz: jalapenó paprikás Pringle's chips! Minden kis darabját alaposan kiélvezem, szinte el se rágom, megvárom amíg elolvad a számban. Persze a negyedét se eszem meg, megbecsüli az ember még a chipset is ha hiánygazdaság van. Erősen lehűlt a levegő ebédre, lassan teljesen beburkol a nem túl meleg felhőtakaró. Egy kiszögellésről végignézem ahogy egy felhő végigrohan a köderdőn, át a cserjésen és végül áthúz felettem is. Rátalálok egy csokor Helichrysum kilimanajri-ra, mint neve is mutatja máshol nem nő ilyen virág a Földön.

Igencsak lóg az eső lába mire elérjük táborhelyünket a Shira-platón, 3860m-en, gyorsan beugrunk a sátrunkba és már jön is az égi áldás. Mit jön, rohan! Aggódva hallgatjuk a dübörgő esőt a sátorlapon, erősen reménykedünk, hogy kitart a vékony ponyva és nem zúdul a nyakunkba sok-sok liter hideg víz. Több, mint két órán át tart az égi parádé, Robival közben listát készítünk a következő lehetséges uticélokról. Így megy ez, már-már annyit tekintünk a jövőbe, hogy nem éljük át a jelent. Janiékat kimossa a víz a sátrukból, bemenekülnek az étkezősátorba és az  asztalon keresnek menedéket. Végre eláll, kimerészkedünk a sárba és lélegzetelállító látványban lesz részünk: a szakadozó felhőzet és a lassan lenyugvó Nap különös fényjátékba vonja a lepusztult Shira csúcsot, ami ma már csak egy 4000m alatti plató.

Napnyugtakor újabb szertartás következik: telefonnal a kezünkben -én papucsban és túrazokniban, amivel nagy derültséget keltek- körbe -körbe sétálva térerőt keresünk az esti kommunikációhoz. Lefekvés után furcsa hanghatásokra riadunk fel: semmi baj, csak a jég fagy rá ropogva a sátorra.

Svájci pontossággal érkezik meg transzfer buszunk, új vezetőnk Vincent -Vicent feliratú pólóban- igazi hegyi veterán. Csomagokat és a létszámunkat többször is ellenőrizzük, ideje belevágni a kalandba amiért jöttünk. Kíváncsian, de nyugodtan gondolok a következő hat napra, vajon vagyok-e olyan erős fizikailag és mentálisan is, hogy leküzdjek egy nap több, mint 4000 (négyezer) méter szintkülönbséget és feljussak közel 6000 (hatezer) méter magasra?

A már jól ismert úton, és új ismerősünkkel a mindent belepő vörös porral barátkozva, elrobogunk a Machame-kapuig, 1800 méteres magasságba. Itt belépünk a Kilimanjaro Nemzeti Park területére, beszerezzük az engedélyeket, regisztálunk -Kingától elkéreik az útlevelét, mert 16 év alattiak nem léphetnek be, bár Kinga már elmúlt 23 egy tizest letagadhatna- és üldögélünk másfél órát az árnyékban amíg Vincent elintézi az összes formaságot és a kapun kívüli emberpiacon összeválogatja a teherhordóinkat. Helyi viszonyok között egy tisztes megélhetést biztosít a nagyra törő álmokat dédelgető turisták holmiját cipelni. Hegyi vezetőként, szakácsként kifejezetten jó bevételhez lehet jutni. Érdekes, hogy az afrikai átlagtól eltérően egy-három gyermeket nevelnek, igyekeznek iskolába járatni őket, ahol angolul is tanulnak. Európai szemmel sokan kétségbeejtő körülmények között laknak, de nem rosszabbul, mint Marokkóban vagy Nepálban, tehát a tévéből ismert igazi afrikai nyomornak nyoma sincs. 

Megkapjuk ebédes dobozainkat, összetétele megegyezik a korábbival, a húst ebből sem fogyasztom el. A csapat élére Thomas áll, a Kilimanjaro ösvénye mellett negyvenes éveit tapossa és óránként sodor magának egy cigit, anélkül nem is lehet egy jót hegyivezetni. Jó hangulatú ebéd 2300m-en, az ösvény melletti korhadó fatörzseken, benn a sűrűben. Sietősen eszünk, lóg az eső lába és hamarosan megtudjuk honnan kerül a köd az erdőbe.

Felhúzom a poncsómat, de hamarosan inkább kibújok belőle, nem vészes az eső, viszont a nejlonréteg alatt megfulladok a párától. Hosszú a mai nap, 1100m szint és 18km, igencsak elfáradunk mire elérjük az erdősáv felső határát és egy tisztáson felfedezzük sátrainkat. Regisztrálni viszont feljebb kell, morogva felbaktatunk a kis faházhoz, szerencsét próbálok és kérek egy kólát, nevetve mondják, hogy na az aztán itt nincsen!

Robival bevackoljuk magunkat a szimpatikusnak látszó sátorba, magunk közéfelhalmozzuk a táskákat, pont elférnek és mindenhez hozzá tudunk férni. Elgondolkodtató, hogy miért nyári sátraink vannak, amikor éjszaka hamarosan keményen fagyni fog. Végülis -12 fokig komfortos a hálózsákom, nagy baj nem érhet, sátortársam jobban aggódik a +1 Celsius komfort értékű zsákban. Vacsorára uborkaleves és főtt krumpli húsos szósszal,méregtelenítő napot tartok és megelégszem két tányér levessel, kenyeret áztatok belé.

Egy tegnapi hír mellett nem tudok elmenni szó nélkül: Hagyták meghalni a hegymászót!

Megdöbbentő, sokkoló látni ahogy a járni képtelen -és nyilván nem tüdővérzésben hanem tüdőödémában szenvedő, az eredeti híradásokban még így szerepelt- hegyi vezetőt körülállja a mentő csapat, kicsit noszogatják aztán inkább ott hagyják, mert... miért?! Az Aconcagua, bár nagyon magas a maga 6962m-ével, de technikai nehézsége csak ebből a magasságából adódik, ugyanolyan trekking csúcs, mint akár a Klimanjaro, vagyis mászni nem kell rajta egy métert sem. Az időjárása kiszámíthatatlan, a Viento Blanconak nevezett jelenség gyakran és igen gyorsan jön létre, mely eredményeként az ember a saját lábát sem látja, eltévedhet és a zuhanó hőmérsékletben halálra fagyhat.

Január 6-án tört ki egy igen heves vihar, 9-ére virradóan történt az, amit a videoban láthatunk, valahol 6500m környékén. A kezdeti ellentmondások után annyi bizonyos, hogy egy olasz hegymászó szintén életét vesztette, illetve egy brit mászó pedig két méterre a csúcstól kapott szívrohamot, van akit pedig még február 3-án is kerestek, róla nem találtam újabb információt. A tragédia közvetlen oka egyértelműen az időjárás volt, a csapat a vihar ellenére sem szakította meg a csúcstámadását és ez többük életébe került. A közvetett okok bonyolultabbak, az Aconcagua normál-útja technikailag könnyű, így sokan alábecsülik azt. A csúcs tagja a "Hét Csúcs" exklúzív klubjának, vagyis személyében tisztelhetjük az amerikai kontinens és az Andok legmagasabb hegyét, így vonzó úti cél a magashegyi jártassággal nem rendelkezők számára is, akik gyakran még két hetet sem szánnak rá. A hegyi vezetők azt szeretik ha az ügyfél elégedett, megkapják a csúcsért járó bónuszt és mindenki boldogan megy haza, így hajlamosak akkor sem visszafordulni amikor a körülmények indokoltá teszik azt, ahogy erről korábban is megemlékeztem a '96-os Everest katasztrófa kapcsán. A másik dolog a hegyi mentés, amit itt szintén nem lehet szó nélkül hagyni. Mindenki tudja, hogy bármiféle mentést csak szívvel-lélekkel lehet csinálni és nem nyolctól-négyig, elhivatottság nélkül mit sem ér az egész. A nyolcezresek expedíció gyakran takaródznak azzal -amikor sikerül sorsára hagyni valakit-, hogy az extrém magasság miatt teljesen lehetetlen volt a mentés és csak a saját életüket kockáztatták volna feleslegesen. Kétségtelen, hogy ez többször igaz, azonban David Sharp mellett több mint negyvenen mentek el segítségnyújtás kísérlete nélkül, nem beszélve arról a kilencvenes években történt esetről amikor a Déli Nyeregben (7950m), 30 méterre a holland expedíció táborától egy indiai hegymászó integetett a hóban fekve, de az expedíció tagjai inkább nem vettek róla tudomást, reggelre pedig a hegy megoldotta a problémát amit egy sérült okozott volna. Lincoln Hall megmenekülése pedig példa rá, hogy ha máshol nem is, nyolcezer méter felett biztosan történnek csodák és amíg az ember lélegzik addig életben van, függetlenül attól, hogy mennyi időt töltött oxigén vagy kesztyű nélkül. Ezek után az, hogy valakit 6500m-en, egy trekking csúcson, több ereje teljében lévő mentő otthagy meghalni, teljességgel felfoghatatlan és megbocsájthatatlan. Értelmezhetetlen, hogy miért nem vitt magával a csapat akár egy palack oxigént, meleg hálózsákot, folyadékot, bármit! Fogták volna meg a két lábánál és húzták volna maguk után, ha csak 500-1000m-t lejjebb mennek az ödéma nagy eséllyel javult volna, talán le tudott volna szállni valahol a helikopter, lett volna remény.

Federico Campanini, nyugodj békében!

Reggeli közben lopva tanulmányozzuk a szomszéd asztal csak -talán amerikai- lányokból álló társaságát és a segítőik igen széles mosolyát. Mindegyikőjüknek megmérik a pulzusát és a szaturációját -a vér oxigenizáltságának szintjét-, majd pedig gondosan feljegyzik az értékeket egy füzetbe. Nyugati túraszervezők gyakran próbálják ilyen tudományos igénnyel előre jelezni a hegyi betegséget, leginkább ez csak arra jó, hogy az ember sokkot kapjon a számoktól. Ugyanis 6000m környékén gyakran olyan az emberek szaturációja amivel tengerszinten már az intenzív osztályon feküdne. Több feketén látunk 3 hét - 3 csúcs feliratú szabvány pólót, találgatjuk melyik lehet a harmadik a Meru és a Kilimanjaro után, végül a Mt. Kenya mellett tesszük le a voksunkat és gyártunk pár kétértelmű viccet a szlogenből és a lány csapatból.

Leszaladunk az utolsó 1000m-en az Arusha Nemzeti Parkba, azért más így, mint esőben. Oscar megjegyzi, hogy nagy szerencsét hoztunk a vidéknek, mert már nagyon régen nem esett. Próbálunk boldognak látszani a hírtől. Mindkét vádlim teljesen bedurrant az előző napi 3100m szintkülönbségtől, gyorsított pingvinjárásban megyek. Varacskos disznó családot veszünk észre, amarra páviánok mozognak a magas fűben, az alattunk elterülő réten pedig egy óriási kaffer bivaly csorda legelészik. A tisztást ketté szelő patak túlsó partján vannak, így mi egészen közel tudunk menni hozzájuk az innensőn. Az egész csordában csak egy hím van, az alfa, ő rendelkezhet az összes nősténnyel. A görög ábécé később következő betűivel jelölt bikákat pedig kiközösíti a csorda, ezeket jobb elkerülni, mert igen agresszívek.

Becserkészünk egy, a fák árnyékában legelésző zsiráf családot, körülbelül 400 fényképfelvétel születik róluk. Kijelentkezünk a Meru mászásból, megiszom két üveg kólát, elköszönök vezetőnktől és vadőrünktől. Indul a szafari! A Momella-tavak és a Ngurdoto-kráterje a cél, bepattanunk a Land Cruiser-be és nekivágunk. Az első amit észreveszek az az autóba zsákszámra beszálló por, sarat fújok a zsebkendőmbe. Satufék, zsiráf! Gyerünk pózolj! Úgy, nagyon jó! Előrébb megyünk tíz métert, hát nem ott legelészik 14 hosszú nyakú állat?! Sofőrünk szerint mind nőstény, a hímeknek más a lyuka, majd megmutatja ha lesz rá lehetősége. Izgalmasnak hangzik.

Satufék, pávián! Egy kiszáradt fán üldögélnek és néznek minket, mi meg őket. Satufék, nagyon sok zsiráf! Szám szerint húsz! Pont egy termetes hím áll legelől, valóban más az orrlyuka, mint kiderül erre gondolt vezetőnk, és a szarvacskái is. Őrült sok zsiráf zsúfolódik össze egy óriási fa hűsében, de nicsak! Két zebra is a csorda részét képezi, alig látszanak ki a növényzetből és a zsiráfokból. Satufék, ebéd! Az apró dombra épített piknikezőhelyhez vezető lépcső utolsó fokában megbotlom és elvágódom, persze vigyázok, ki ne boruljon az ebédes dobozkám tartalma, inkább felsebzem a kézfejem. Érdekes ez az utazás, ennyit nem estem-keltem az elmúlt egy évben összesen. A muffin mellől távcsövezzük ahogy egy víziló család szundikál az édes vizű Momella-tó kis szigetén. Mire kiürítjük dobozainkat, egyikőjük feltápászkodik és elmerül a habokban. Hatalmasak, az állatkerti példányok csak gyenge utánzatnak tűnnek mellettük. Gémeket, kócsagokat, békát éppen lenyelő ibiszt figyelünk meg, míg egy kiszáradt itatónál zebrák kergetőznek és két vízi antilop bökdösi egymást a szarvával. Jöhetnek a sós Momella-tavak! Száz meg száz flamingó ringatózik a vízen, folyamatosan kotkodácsolva. Két típust sikerül megkülönbözteti: van a rózsaszín és a fehér.

Erika szerint ez egy faj, csak a táplálékként elfogyasztott ráktól jön meg a színük. Szerintem azok a lazacok, bár mintha hallottam volna erről flamingóknál is. Elzötyögünk a kráterhez is, sok zsiráfot látunk még az út alatt, a park kijárata előtt pedig átsétál az úton egy harminc fős pávián csapat.

Visszaérve Moshiba, szállodánkban kipakolom ágyamra az összes cuccomat, villámgyorsan kiszortírozom mire lesz szükségem a Kilimanjaron és mire nem -például a búvárszemüvegre-, mi melyik pakkba kerüljön. Utána egy nagy álom válik valóra: lezuhanyzom! Nehezen habzanak fel a tisztítószerek, de végül férfiasan tökéletes leszek. Vacsorára szalonnás-paradicsomos spaghetti, ízletes és végre valami amiben megbízom, hogy nem fog megtréfálni. Miután öten, fél órán át nézegettük a recepción kiállított Kili térképet én végül megveszem, ha másra nem is, emlékbe jó lesz. Lehet képeslapot is kapni -egy dollárért, mint mindent- de bölcsen a mászás utánra hagyom.

Éjjel egykor ébresztő! Persze az órám valamiért nem csörgött, úgyhogy háromnegyed kettőkor beront Sly, hogy "na mi van?! Ti nem jöttök?!" Villámgyors menetfelszerelésbe vágódás, cukros keksszel száj teletömése, termoszba tea készítése, tartalék palack víz fertőtlenítése. (A víz egyébként világos zöldes-barna színű, különböző dolgok úszkálnak benne és egy közeli bivalydagonyából származik.) Úgy érzem nincs különösebben hideg, de nem különcködöm, felveszem én is a külső kabátot, de össze már nem húzom. Fél óránként fogunk megállni tea szünetet tartani, terv szerint. Első megálló negyven perc múlva, második egy óra múlva a Rhino Point-nál (nevét szelességéről kapta és nem az állatról), 3800m-en. Az ég valószínűtlenül csillagos, felfedezem, hogy a Göncöl-szekér fejjel lefelé van. Megérdeklődöm Jeff-től ismeri-e a csillagképeket, végül kiegyezünk abban, hogy á igen, a Tejút. A hőmérséklet folyamatosan esik ahogy emelkedünk, 7-4-3-0-kevés fok. Akárhányszor kiérünk egy kitett gerincre rögtön jeges szelet is kapunk hozzá. Egy bécsi jobban esne. Botorkálunk a kövek közt a sötétben, a túrabotokat sem tudjuk használni, mert folyamatosan kapaszkodnunk kell a sziklán, nincs semmiféle ösvény. Előzetesen erre a szakaszra hivatkoztak úgy, hogy jobb ha nem látjuk hol vagyunk. Az idő egyre telik, de szintben nem emelkedünk egy métert sem, oldalazva kerüljek meg a Meru kráterét. Komisz egy hegy, különböző kiszögelléseket mutat csúcsának, de az igazit elrejti előlünk így újra és újra csalódnunk kell. Minden pihenőnél bekapok három szem szőlőcukrot a két pohár egyre kevésbé meleg tea mellé. Igen meredek kaptatók és gáncsoskodó sziklás szakaszok váltják egymást, a talaj sokszor furcsán puha, talán hamun lépdelhetek. 4100m körül elkezd pirkadni, végre! Nyomasztó volt már a sötétben.

Összeszerelem a fejkamerát, most nem felejtem el úgy, mint Nepálban és a Monte Rosa-n is.  (Persze este majd kiderül, hogy a fejlámpám belelógott az optika látóterébe, sebaj!) 4300m-en mentálisan teljesen szétesik a csapat, a feladás természetesen nem kerül szóba, de a lelkesedés teljesen elvész. Berobbantom torkomba a nyomáskülönbségtől felfújódott energiazselét, lássuk mi igaz abból amit a gyártója ígér. Íze hátborzongató, állaga tapétaragasztó. Tíz perc után viszont beindul a rakéta, vigyorogva előzöm végig a sort, fújtatva kapaszkodom egyre feljebb. Megpillantom a csúcsra kitűzött tanzán zászlót, ez megadja a végső lökést és toronyiránt megindulok irányába. Szédületes sebességgel rohannak át a felhők Meru csúcsa felett, eltakarják az eget néhány perc alatt (az Everesten ez az a látvány ami azt jelenti: halott vagy), de itt már nincs megállás! Elérem a Szocializmus-csúcsát, 4562m-en, a vulkán legmagasabb pontját, örömujjongás és lemerül a kamera. Hazatelefonálok, telefonom kijelzőjén a "katonai övezet" világít, mint lokalizáció. Miközben kicseng eszembe jut, hogy vasárnap van és reggel hat óra előtt járunk, jó reggelt Budapest! Jópár fotót készítek a semmiről, teljesen benne vagyunk a felhőben. A neheze még hátra van:  feljöttünk kb. 1100m szintet, most le kell még menni kerek 2000m-t. Előhalászom az energiaszeletet, konstatálom, hogy keményre van fagyva. Kibontom, kicsit összenyalogatom. Beüzemelem az mp3 lejátszómat, jobb ha van valami ami elvonja a figyelmemet az általános kondíciómtól. Ez olyan jól sikerül, hogy hanyatt vágódom egy jeges sziklán és összezúzom a jobb karomat. Zene vissza, gyerünk tovább. Elcsúszom még egyszer, ki kellene kapcsolnom a zombi üzemmódot, nézzük inkább a tájat! Jeff lefitymálja apró mobil zenetáramat, mert csak mp3-at tud, mp4-et nem. Eddig sem tünt úgy, hogy az országot érintené az igazi afrikai nyomor, de ezután már-már én érzem magam kellemetlenül. Nappali világosságban fantasztikus egy vulkánóriáson járni, messze alattunk látszik a hamu kúp, félkörben a kaldera és kettő közt a félelmetes szakadék.

Az égben járunk, a felhőtakaró most alattunk húzódik, apró lények vagyunk a Meru gerincén, háttérben testvérével a Kilimanjaroval.

Most már látom, hogy valóban hamun vezet utunk, mélyen belesüppedek (éjjel meg volt még fagyva, úgy sokkal könnyebb rajta felfelé menni), csúszkálok lefelé, apró porfelhőket repítve fel. A porfelhőben lévő éles hamuszemcsék végül összevagdossák az orrnyálkahártyám és vérezni kezd. Visszanézek a csúcsra, örülök, hogy nem láttam a sötétben mi vár rám, kicsit hitetlenkedek, hogy ezen én felmentem. Persze ez csak a bemelegítés Afrika teteje előtt! 11 óra is elmúlik mire lezuhanok a menedékház lépcsőjére, innen már csak 1000m van hátra. Richard ad nekem egy pohár instant narancslevet, lehajtom és remélem nem bivalyos-narancsos üdítő volt. Két óra pihenés, összepakolunk mindent a nagy zsákokba és elindulunk a Meru utolsó előtti etapjára. Röviddel indulás után visszaszaladok a házba, ott felejtettem a repülőjegyem. Sokkal hosszabbnak tűnik az út, mint felfelé, szugerálom a magasságmérőt, hogy gyorsabban csökkenjen. Tűz a Nap is, harminc fok körül van, sok ez a napi hőingás. Észreveszünk egy sisakos kaméleont a bozótosban és alaposan lefényképezzük.

Késő délután bedőlök az ágyba mint egy zsák krumpli, nem zavartatom magam se a hányás- se az egyéb foltoktól. Lehúzom a bakancsomat, lábfejem egy húsos haséra emlékeztet, de egészen máshogy illatozik. Kiteszem inkább a ház elé a lábbelimet, elriasztani a vadakat. Siker-sms-ek elküldése, vacsorázás, jöhet a jól megérdemelt héttől hétig alvás.

Kezdetét veszi a szokásos hajnali WC turném, már meg sem lepődök rajta. Rádobok egy vitamin-koktélt és egy Nolicilt, elsöprő erejű támadás a bélflórám ellen. Hamár felkeltem, elsétálok napkeltét fotózni, tavaly Szilveszter ugyanitt majdnem nekigyalogolt egy zsiráfnak, aki alaposan szemügyre vette, majd elsétált. A hajnali órában kibukkan a Kili két magasabb csúcsa, a Mawenzi és a Kibo, gyönyörűen világítja meg őket a felkelő Nap első sugarai.

Tápláló reggeli: tea, keksz, szőlőcukor és üres kenyér. A napi 1000m szintemelkedés olyan, mintha egy botanikus kerten vezetne át: burjánzó köderdő, trópusi virágok amik folyamatosan változnak ahogy emelkedünk felfelé. Találkozunk egy négyfős skót brigáddal akik teherhordók segítsége nélkül vágtak neki a Merunak, egyikőjük nincs túl jó színben.

Már látszanak a Saddle hut (Nyereg ház), ami a kis-Meru és a Meru fő kalderája közti nyeregben helyezkedik el, épületei amikor ismét elementáris erővel kezd esni az eső. Megszaporázom lépteimet és átöltözés nélkül berontok a házba. Magamra húzom a termo aláöltözetemet, összegyűlünk a közösségi helyiségben és nézzük az özönvizet. Néha csendesedik egy rövid időre, ilyenkor rohannak át az emberek a szemközti illemhelyre, ami alig látszik a párában. Közel két és fél órán át tart ez az állapot, kicsit késő van már, de felkerekedünk a kis-Meru 3801m-es csúcsára. Csapadék már csak nyomokban fordul elő, viszont annyira párás a levegő, hogy a hajam percek alatt teljesen átnedvesedik. Remélem azért marad belőle valami későbbre is.

A 3500m-en fekvő menedékházból másfél óra alatt kaptatunk fel a csúcsot jelző táblához, a ködtől épphogy a saját lábunkat látjuk. Csúcsfotó több pózban, kilátás elképzelése, indulás lefelé. Az út utolsó harmadában elvágódok a sárba, szép mintát hagy a nadrágomon. Magamhoz mérten bőséges vacsora, uborkaleves, főtt krumpli kis szósszal, keksz. Hátizsák alapos átpakolása, éjjel kettőkor indulunk a Meru csúcstámadására ami izgalmasnak és nehéznek ígérkezik!

Kényelmes menedékházban heverek a szobánk egyik emeletes ágyának alsó fakkjában, egy talán hányásfoltos matracon. Magasságunk 2500m, a Meru lankáin. Tegnap kora reggel elrepültünk Amszterdamba, út közben igazi meglepetéssel. Éppen befejeztem a repülőn felszolgált reggelit (fél zsemle, fél szelet sonka, 3 uborka karika, vaj) amikoris jött a légiutaskísérő és tudtomra adta, hogy a kapitány látni szeretne. Rögtön pánikba estem, mi lehet a csomagomban, van valami a csomagomban?! Hogy egy ismerősöm? Nem, köszönöm, nem ismerek én egyetlen kapitányt sem. Sebaj, nézzük azért meg miről van szó. Belépek a pilótafülkébe, jó napot kívánok. Helló, a Laci üdvözletét küldi! J!!! Elmutogattak mindent a kabinban, belehallgattam az légi irányításba és belülről nézhettem meg a leszállást is, ahogy néhány méteren egy széllökés miatt a leszálló automatika piros fényjelzéssel és sípolva átadja az irányítást az emberi személyzetnek, mit mondjak izgalmas volt. Szerencsére szokták gyakorolni az ilyesmi fordulatokat szimulátoron, úgyhogy még a kávé sem löttyent ki. Még a levegőben, a felhőáttörés előtt megcsodálhattam ahogy a gép mögül sütő Nap kör alakú szivárványt vetít az égre, közepében a repülőgép árnyékával. Landoláskor elég sok dolga van a két pilótának, ügyesen négykezeznek a kapcsolók erdejében, utána pedig vesznek 12 tonna kerozint. Sok szerencsét kívánnak a Kilimanjarohoz, kicsit irigykednek is, hiszen ők mindig csak felülről látják.

Átszállni 45 percünk maradt, végigszáguldunk a repülőtéren és már benn is vagyunk a fapapucsos légitársaság óriás gépének gyomrában, repülési időnk nyolc és fél óra. A korábbi tapasztalatuk alapján nem várok sok jót ettől a sok órás összepréselődéstől, de kellemesen csalódom: gyorsan elfogy a nyolcezer kilométer alólunk, ugyanis minden üléshez tartozik egy kis TV amin a gép médiaszerverének bőséges tartalmát lehet megtekinteni. Nekem se kellett több, megnéztem a Sasszemet, a Nyughatatlant, belekezdtem a Mostoha tesókba is, de negyed óra után inkább megállítottam, csapnivaló volt. Átnyergeltem a sorozatokra, Family Guy, The Big Bang Theory, Így Jártam Anyátokkal, végül meghallgattam a Coldplay új lemezét. Szórakoztatóbb volt így utazni, mint az Aeroflot-tal, ahol az egyetlen móka az arcomba fújó ventilátor ki- bekapcsolgatása volt. Szikh barátom játszott is ezzel egy darabig anno. Induláskor kaptunk sós mogyorót üdítővel, ebédre érkezett egy adag tésztasaláta, kínai szószos csirke babbal, habos süteménnyel. Vacsorára sűrű zöldséglevest (le is ettem vele a gatyámat alaposan) és zöldsalátát szervíroztak, vigyáztak az alakunkra. A légiutaskísérők nyolc óra után is roppant meggyőzően és kedvesen mosolyognak. Megérkezünk a Kilimanjaro repterére, csodálkozva veszem észre, hogy a kifutópályának mindig csak az a része van kivilágítva ahol éppen a gépünk tartózkodik. Drága a generátorral előállított áram, így csak a legszükségesebb mértékben használják. Gyorsan és 50 dollár ellenében megkapjuk a vízumunkat, csomagok megvannak! Felmálházzuk a ránk váró igazi afrikai Land Cruiser-t, vadrács, magasba vezetett légszűrő, hörgő V8-as motor. Elképesztően csillagos az ég, nem jellemző a fényszennyezés ezen a vidéken. Behunyt szemmel élvezem a 31 fokos, fahéjas, fűszeres levegőt, majd bogár csapódik az arcomba. Szűk egy óra alatt megérkezünk Moshiba, birtokunkba vesszük az abszolút kifogástalan Keys Hotelt és a felgyulladó világítással elkergetjük a gekkokat a szobánkból. A kóla 3,5 decis kiszerelésben kapható a mosolygós, fekete bárpultos lánytól. Bekenem magam szúnyogriasztóval és nyugovóra térek. Azaz csak térnék, mert Robi a száztagú cigányzenekar hangerejével és változatos dallamaival fog bele a horkolásba, ráadásnak pedig szauna jellegűen izzadok a hőségben. Időnként moszkítók szállnak rám, remélem nem malária fertőzöttek, mert a megelőző gyógyszert nem fogom szedni csak a Kilimanjaro után.

Másnap reggel utolsónak érek le reggelizni, paradicsomos babot választok kenyérrel, ezt hagyták meg a többiek. Két percben elmesélem Szilveszternek mi történt velem Nepál óta és rohanok összepakolni felszerelésemet a Meru-ra. Senki se számít rá, de bérelt buszunk pontosan fél tízkor megérkezik a vezetőnkkel, Jeff-el, aki rögvest megígérteti velem, hogy tanítok neki magyar kifejezéseket. Csomagok a tetőre, csapat belülre, indulás. Moshi központjában megállunk pénzt váltani és beszerezni a kötelező kólát. Alkalmi árusok szoros gyűrűje zár körbe minket, sapka, zászló, festmények, kapható itt minden. Többségük túl sok hip-hop klippet nézhetett az MTV-n, kicsit „gettós” stílusuk van. A karkötők között találok szépet, maybe after Kilimanjaro, my friend. Bő egy óra alatt elérjük az Arusha Nemzeti Park bejáratát, becsületesen lenyelünk fejenként fél kilót a vörös afrikai talajból, por formájában a földúton való rallizás végére. Útközben még megállunk egy piacon bevásárolni a következő négy napra, veszünk csirkét meg talán kecskehúst, roppant vonzó alternatíva lett hirtelen a vegetarianizmus.

Rengeteg képet készítek a helyiekről, igyekszem közben nem túl illetlen lenni, elvégre én is furcsán érezném magam, ha egy csoport elkezdené lefényképezni a péntek délelőttömet. Három típust tudok megkülönböztetni: a mosolygó zavarban levő kíváncsit, a tetovált gettóharcosokat és a reménytelenül szomorú afrikai arcokat. Vonásaik nagyon különbözőek, biztosan itt is elkeveredtek már a tözsek.

Megkapjuk az ebédcsomagjainkat, csirkecomb, hamburger, muffin, banán. Nyamm. A combot biztosan nem fogom megenni, a hamburgerben fekete színű darált hús van. Megérkezik ranger-ünk, Oscar. Furcsa, azt hittem szuahéli neveik lesznek a helyi segítőinknek, nem pedig angol. Ranger-re azért van szükség, mert kb. 3000m-es magasságig előfordulhat -és elő is fordul- bármilyen vadállat ami él a parkban, a magányos túrázó és a magányos kaffer bivaly hím találkozására például nem sok jóval kecsegtet. A parkőr fel van szerelve egy nagy kaliberű puskával és öt tölténnyel, természetesen nem kilövi csak elriasztja az állatot, ha szükséges. Bízunk benne, hogy öt lövésből ez sikerülne neki, de leginkább abban, hogy nem lesz rá szükség. 1500m-en gyönyörű a füves szavanna, bivalyok, zsiráfok legelésznek rajta elszórtan. Alig negyed óra gyaloglás után megérkezik a trópusi eső, mire felhúzom a poncsómat már az alsóm is átázik. Szerencsére az esőnadrágot a nagy táskába tettem és a teherhordók gondjaira bíztam, így aztán a poncsó levezeti a vizet a lábszáramra, ott összegyűjti a túrazokni és továbbvezeti a bakancsomba. Legalább lábat is mosok. Eszembejut, hogy a nadrág zsebemben van az útlevelem és a biztosításom is, átmenekítem őket a hátizsákomba. Kaptatunk felfelé, egy jó háromnegyed óra után csendesül az eső, letelepszünk egy óriási gránitlapra és megebédelünk elemózsiás dobozainkból, a csirkecombot Pepének adom.

Elképesztő köderdőkön gyaloglunk át, szakállmohák csöngenek a fákról, broméliák élősködnek rajtuk. Tisztásra érkezvén megpillantunk egy pihenő Colobus majmot, a fényképezőgépem pedig csipogva azt mondja, hogy „format error”. Szerencsére egy ki-bekapcsolás látszólag megoldja a problémát.

Útolér minket a felhőtakaró, se a Meru, se a Kilimanjaro, se a naplemente nem látszik estére. Jeff a lelkünkre köti, hogy sötétben ne bóklásszunk el nagyon a táborból, főleg nem fejlámpa nélkül, mert ha hirtelen belebotlunk egy állatba a sötétben akkor kölcsönösen frászt kapunk, és ez árthat az egészségünknek, különösen ha kaffer bivalyt sikerül megriasztanunk. Vacsorára mértékletesen fogyasztok, azt is igyekszem a jobbára ártalmatlan fajtából. Alapos borsozáson esett át minden, szerintem még a mézbe is jutott.